Amikor ez a fotó készült, a 16 hónapos Norman és Márk elég egykedvűen ringatóztak a nagy kerek hintában. Nem úgy tűnt, mint akik igazán élvezik azt, ami velük történik.
Az azonos korú gyerekeket elnézve, hasonlóan közömbös arcoknak lehettünk szemtanúi, pedig az ő szüleik is mily lelkesen lökdösték a hintáikat. Akkor valahogy nehezen volt elképzelhető, hogy ezek a csöppségek egyszer majd küzdeni fognak egymással, hogy éppen ki következzen a hintázásban.
A srácaink, az igazat megvallva, a hintalovaikért viszont meg voltak őrülve. Egy éves koruktól naponta nyüstölték őket, s egy idő után ijesztő akrobatikus elemeket mutattak be rajtuk. Hátukra álltak és a fülükbe kapaszkodva hintáztak, később pedig már elengedett kézzel egyensúlyoztak álló helyzetben a lovaikon.
Fél évvel ezelőtt, tehát egy éven át tartó hintalovazási szenvedély után, el kezdett lanyhulni ez a mánia. S valahogy ezzel párhuzamosan szerették meg a játszótéri rugós állatokat, melyeken eszeveszetten lehet rázkódni, inkább, mint hintázni.
Az elmúlt hetekben a libikóka lényegére jöttek rá, megkedvelték, hogy ketten, együtt is lehet élvezni a himbálózást, mert hogy azért ez sem a klasszikus értelemben vett hintázás. De a közös libikókázás, nemcsak élvezetes együtt játszásnak bizonyult, hanem a mondókázási kedvet is beindította. Márk és Norman életükben először mindenféle noszogatás illetve előzetes anyai kántálás nélkül, el kezdték mondani, hogy hinta-palinta, hintázik a nonoka/márkika.
Valahogy azóta a hagyományos felfüggesztett hintára is szívesebben csimpaszkodnak, és szorosan egymás mellett ülve, vagy egymásnak háttal a lábaikat oldalra lógatva bíztatnak, hogy magasabbra lökjem őket és közben cincogó hangjaikon éneklik a hinta-palinta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Dunába, zsupsz változatot is.
Draga Piroska, december kozepe ota Lo...
Drága Kriszti! Hogy vagytok???? Olya...
Hová tűntél???