Ők Nono és Márk mesebeli alteregói. Nemrég keltek életre, mert a kisfiainknál ismét volt egy igen nehéz időszak, amikor nem akartak bölcsisek lenni.
Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy Márk és Norman reggelente azt mondogatják, hogy ugye ma nem medünk böcsibe. Néhány nap múlva már keserves sírásba fulladt a bölcsiben történő reggeli elválás. Mindketten hangosan zokogtak és kiabálták, hogy Anya ne menj el. Az óvónők elmondása szerint a fájdalmas, szívszorító bevezető az elmenetelem után néhány perc múlva megszűnt, és mintha mi sem történt volna, vidáman neki láttak reggelizni vagy játszani, és persze délután alig lehetett hazacsalni őket a bölcsiből a kis barátaik közül. Márkot és Nonot megkérdezve, hogy miért sírnak, csak az volt a válasz, hogy azéjt, mejt Anya elmed. Más nem volt kideríthető.
A gúzsba kötő tehetetlenségből született meg a bölcsi felé tartó autózásunk során Brúnó és Marci, akik szintén három éves ikertestvérek, és valaha nem akartak bölcsibe járni, de végül nagyon megszerették, röviden ez volt a lényege a tanmesének. Mikor azonban a mesebeli Brúnóra és Marcira hivatkoztam, hogy ők már mennyire lelkes bölcsisek, akkor Márk és Nono kapásból azt felelték, hogy valamikor Marci és Brúnó sem szeretett bölcsibe járni, tehát ők sírni fognak reggel, mikor elmegyek. És úgy tűnt elhatározásukban rendíthetetlenek. Így hát a mesét újra írtam, és a történetem iker főszereplőiről kiderült, hogy mindig is nagy bölcsi rajongók voltak, és, hogy számtalan csodálatos kaland történik velük a bölcsiben, amiért Brúnó és Marci imádnak odajárni.
És én rendületlenül meséltem Brúnóról és Marciról a bölcsi felé vezető utunkon, ahányszor csak Nono és Márk kérte. S nem telt bele pár nap, Nono fülig érő szájjal lépett be a bölcsi játszószobájába, előtte hatalmas puszit nyomott az arcomra, és hetykén odavetette, hogy szia Anya. Márk azonban még mindig belém kapaszkodva könnyes szemekkel kérlelt, hogy Anya ne menj el, medek veled dódítani. A mesélés Brúnóról és Marciról természetesen tovább folytatódott, nem is voltak hajlandók más mesét hallgatni az autóban. Beültek az gyereküléseikbe, és egy idő után azt mondták, Anya mesélj nekünk Bjúnójól és Marcijól. A Márktól való elválás lépésről-lépésre könnyebbé vált, Nono búcsúzáskor Márk vállára tette a kezét, s így már kevésbé volt olyan szívfacsaró a látvány. Aztán egy nap Márk egy hosszú ölelés közben a fülembe súgta, Anya nem fogok síjni, megigéjem. És ez a drága kis emberpalánta, visszafogva a könnyeit, kedves kis mosollyal az arcán bíztatott, hogy menjek csak nyugodt szívvel gyógyítani.
Két hete nagyon élvezzük a sírásmentes reggeleket, ezért tudok és merek csak most írni minderről. Sőt kicsit átestünk a ló másik oldalára. Hétvégenként teljesen váratlanul el kezdik hangoztatni, hogy ők nagyon szeretnek bölcsibe járni, és ezt többször elismétlik a hitetlenkedő arcok láttán.
Brúnó és Marci persze megmaradtak nekünk, csakis a bölcsiig autózva, de már nem a bölcsi iránti rajongásukról szólnak az újabb és újabb fejezetek. Márk és Nono mindennap elmondják, hogy miről szóljon éppen a Brúnóról és Marciról szóló történet. A saját mindennapi életük élményeiből merítenek, azokat élik át napról napra mese formájában. Hiszen valójában ők maguk Brúnó és Marci, és ennek ők pontosan tudatában vannak.
nagyon kicsik a képek lehetnének nagy...
én véletlenül tévedtam ide romulus és...
milyen más neve van még a zöldséfara...