A kamishibai, azaz papírszínház a mesemondást és a színházi élményt ötvözi. A mese főbb jeleneteit papírlapokra nyomtatják, a színházi keretet egy fadoboz adja, melybe a lapokat sorban becsúsztatják a mesélés során. A mesélő a gyerekek felé fordulva meséli a történetet, a kicsik közönsége ugyanakkor aktívan részt tud venni, ahogy az a báb- illetve gyermekszínházakban megszokott.
A kamishibai a 12. századi Japánban keletkezett. Ez a fajta mesemondás valószínűleg a tekercsképes történet mesélésből származik, melyet Ázsiában a kínai buddhista kolostorokban alkalmaztak először. Később a buddhista szerzetesek közvetítésével jutott el Japánba.
A múlt században a 20-as és 50-es évek között élte virágkorát a mai értelemben vett kamishibai. A mesemondók kerékpárjukra szerelt fadobozukkal járták az országot. A falvakban leállították mozgó színházukat, majd két farudacskát ütögettek össze, melyek hangjára odasereglettek a gyerekek, és elkezdődhetett az előadás.
A Csimota Gyermekkönyv Kiadó életre hívta ezt az ősi műfajt gyógypedagógusok kezdeményezésére, bővítve a meseterápia eddigi eszköztárát. Hat mese kerüllt kiadásra ebben a formában, tartalmukban és illusztrációjukban elsődlegesen a sérült gyermekek pszichés vezetéséhez alkalmazkodva. A brémai muzsikusok, A méhkirálynő, Az aranyhalacska, Békakirály, Jancsi és Juliska és Hamupipőke.
Minden mesénél pszichológiai elemzést találunk arról, hogy az adott mese hogyan segíti a gyermekek személyiségének fejlődését, szimbólumaival milyen kérdésekre ad választ. Miként gyógyít, hogyan lehet alkalmazni mind sérült, mind egészséges gyermekeknél.
Ez a módszer ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a nagyobbacska gyermekek közösen rajzolják meg a népmeséket vagy éppen saját meséiket, és be tudják mutatni azokat. Sérült és ép gyermekek integrált csoportjaiban ez az együtt alkotás szép példája lehet.
.png "=)")
l.o.v.e
