Kambodzsai rémálom

Bayon Már itthon tájékozódtunk, hogy miként tudunk átjutni Kambodzsába. Igazán alaposabban erről a thai netkávézókban érdeklődtünk, ahol délutánonként és esténként összegyűltek a hozzánk hasonló hátizsákos turisták a világ különböző tájairól. Tőlük hiteles, naprakész információkhoz lehetett jutni.

Thaiföldről Kambodzsába eljutni ma már háromféle módon lehet. Legtöbben Bangkokból repülővel érkeznek, ez a leggyorsabb és legkényelmesebb. Néhányan a Sziámi-öblön keresztül hajóval érik el Kambodzsa partjait. És vannak, akik szárazföldön közelítik meg. Mi ezek közé tartoztunk.
Buszunk Bangkokból indult, zömében fiatalokkal. Az út meglehetősen kellemes volt a thai szakaszon, ugyanúgy mint az ország többi részén. Imádom ezeket a végtelen órákon át tartó utazásokat, az ablakon keresztül szenvedélyesen szeretem nézni a messzire elnyúló földeket, az elsuhanó apró falvakat, az integető gyerkőcöket, az összemosódó színeket, formákat. Ez az egész szinte filmszerűen belém ivódik.

A kambodzsai vízum kiállításáról tudtuk, hogy nem a határon fog megtörténni. Arra azonban nem gondoltunk, hogy egy bájos kis határközeli étterembe érkezik egy hivatalos személy, és ott a lakmározó utasok között történik meg a vízum elkészítése fesztelen hangulatban. Megebédeltünk két idősebb, ám sportos küllemű német házaspár társaságában, akik szintén a buszunkkal tartottak Kambodzsába. Kedves, nagyon jó humorú, és angolul beszélni tudók voltak, ez utóbbiak köztudottan nem jellemzők a középkor feletti németekre.

A thai-kambodzsai határhoz érkezve le kellett szállnunk a buszról, mert ahogy mondták a határ túl oldalán vár a kambodzsai buszunk, és azzal megyünk tovább. Lekaptuk hát a hátizsákjainkat. Közben majdnem földbe gyökerezett a lábunk, mert észrevettük, hogy német utastársaink két óriási hajókoffernek beillő bőröndöt húznak ki teljes erőbedobással a busz belsejéből. Többen rémülten néztünk, majd néhányan segítettünk a rakományt eljuttatni a néhány száz méterre lévő útlevél ellenőrző irodáig. Nem volt kis teljesítmény. Az égető napsugarak, a hepehupás poros földút, valamint az utolsó thai csecsebecse árusítók csapatán történő átkelés mindannyiunkat megizzasztott.
Azután beálltunk a sorba. Kitartó várakozásunk ellenére sem mozdult sokat a sor. Egy mosolygós hivatali ember időnként nyugtatgatta az izzadságtól összetapadt tömeget, hogy a számítógépekkel egy kis gond van, de hamarosan megoldják. Fél órát még élveztük az izzasztókunyhónak beillő irodát, majd beindultak a számítógépek, és hipp-hopp Kambodzsában találtuk magunkat.

A határ túloldalára hamarabb eljutók már szálltak is be az éppen megérkező kisbuszba. Nekünk, később érkezőknek még várakoznunk kellett a következőre. Lehuppantunk az enyhet éppen nem adó árnyékba, és néztük a határállomás hömpölygő forgatagát, az arcokat, a vonásokat, melyek talán egy ilyen helyen a legsokszínűbbek.

Vártunk, vártunk... A buszunk csak nem akart megérkezni. Szintén mosolygós, húszon éves kambodzsai utas kísérőnk negyed óránként biztatott minket az indulás reményével. Két óra elteltével, kitikkadt kis csapatunk fokozódó türelmetlenkedésére, végül elárulta, hogy buszunk elromlott, és nem tudják megjavítani aznap.
Mire felocsúdtunk, már fékezett is előttünk egy platós autó, és még szélesebb mosollyal tessékeltek minket a járgány felé. Néhány másodperc alatt ráeszméltünk, hogy fel kell másznunk a platóra, ha látni akarjuk egyszer is Bayon Buddháit, és még örülhetünk is, hogy nem egy – a második fotón látható – hagyományos fakordén kell tovább utaznunk. Szinte mindannyian felszálltunk. A német nénik azonban megmakacsolták magukat. Közölték, hogy ők már pedig egy ilyen autónak alig mondható szerkezettel, ráadásul annak a tetején nem utaznak. Hosszas győzködés után, beadták a derekukat. Végül együttes erővel feltuszkoltuk a hajókoffereket, majd idős tulajdonosaikat húzkodtuk fel egyenként a fennmaradt helyekre.

Végre elindultunk. Úti célunkhoz, Siem Reaphez vezető egyetlen út tele volt hatalmas kráterekkel, kapaszkodni kellett, hogy nehogy lezuttyanjunk. A rossz földút miatt száguldásról szó sem lehetett, mégis sokszor akkora vörös porfelhő keletkezett, hogy mindannyiunkat belepett. Az úttól távolabb a földeken, sőt az aprócska udvarokon rengeteg taposóaknát jelző táblát láttunk. Sok tákolt fahídon keltünk át, időnként meg kellett állni, hogy a híd pallóit helyükre rakják, és így át tudjunk jutni azokon. A zötykölődés során, a nap lemenő sugarainál kis nemzetközi csapatunk egyre jobban összekovácsolódott, és jókat kacagtunk az addigi megpróbáltatásainkon.

Egy óra elteltével, már sötétben, az autónk megállt egy kisbusz mögött. Kiderült, hogy azzal folytatjuk utunkat. Ó pedig már éppen kezdtük élvezni... Átszálltunk. Micsoda kényelem! Zárt volt, és még ülések is voltak benne. Elindultunk, és néhány percen belül már mindenki mély álomba zuhant.
Egyszer csak arra ébredtem, hogy az éjfekete sötétségben, a távolban egy hatalmas lámpa fénye mozog körbe-körbe, és buszunk lassítani kezd, majd letér az útról. Elrabolni készülnek minket, szaladt át ez a rémült gondolat az agyamon. Ádámot elkezdtem csendben ébreszteni, és a fülébe suttogni, hogy emberrablók markába kerültünk. Ő rezignáltan közölte, hogy ne álmodjak rémeket, és folytatta az alvást. Tovább sutyorogtam neki, hogy nem álmodom, és azonnal térjen magához, mert nagy bajban vagyunk. Mire felébredt, a kisbuszunk megállt a semmi közepén, egy nagyobb háznál, melynek fényei hirtelen kigyúltak. Abban a pillanatban a továbbra is mosolygós utas kísérőnk elrikkantotta magát, hogy kiszállás... Vacsora! Kiderült, hogy úgy döntöttek, kárpótolnak minket a korábbi viszontagságokért. És ott valahol, ahol azt sem tudtuk hol vagyunk, kiderült, hogy egy étteremféleség van. Sofőrünk, no meg a kísérőnk átvedlett kuktává illetve pincérré, és előkerült egy szakács is. Hárman igazi khmer finomságot ütöttek össze, melyet jóízűen behabzsoltunk.

Több, mint félnapos utazás után, végül éjféltájt szerencsésen megérkeztünk Siem Reapbe. Úgy éreztük, hogy ismételten egy feledhetetlen élménnyel gazdagodtunk, mely egy nehéz sorsú, ám rendkívül szeretetteljes nép jószándékát és igyekezetét is tanúsította.

Az első képen a platóról vigyorgunk a kamerába. A második fotón a már említett fakordék láthatók, melyeket napi szállító eszközként használnak, és általában egy vagy több ember húzza. A harmadik fénykép Bayon Buddháit mutatja be, ahova tényleg eljutottunk, de erről majd később számolok be.